Vegre! Elkezdodott a Halaadas szunet. Pentek delutan van, tegnap leesett az elso ho Lansing-ben. Legalabbis szamomra az elso, mivel az oktober 12-i hovihar idejen epp otthon voltunk , ahol vegig sutott a nap (majdnem). Ugy szurkoltam, hogy egyutt legyunk Antoine-nal az elso hohullaskor, de nem jott ossze. En itthon olvastam az An Ugly American cimu konyv torteneteit irodalomra, o meg dolgozott meg. Ettol fuggetlenul varazslatos volt! Mara persze elolvadt, de a hideg ittmaradt. Ugyhogy most huslevest fozok - miutan egesz heten szinte csak hideg kajat ettunk. A multkor legnagyobb meglepetesemre Vegetat lattam a Horrocks-ban, a kedvenc piac-szeru uzletunkben. Minek cipeltem akkor en ide a borondomben??

Kicsit kikeszitett az elmult ket het, mert szinte csak tanultam minden szabadidomben. A tanarok majdnem mindegyike kedves es megerto volt, de altalaban szerettek volna, ha mindent meg szunet elott bepotlok. Majdnem mindennel meglettem, de a szunetre is van rendesen tanulnivalo...
Lehet, hogy sikerul Jankat meglatogatnunk a 24-i hetvegen! Fuu, nagyon jo lenne talalkozni, es innen is jo lenne kimozdulni. 9 ora az ut kocsival csak oda, ugyhogy csak akkor nem megyunk,ha nagy ho lesz vagy jeg.

Antoine anyukajanak, Carol-nak az eskuvoje szep volt nagyon. Phoenix-ben volt, ami Arizonaban van, ami D-NY Amerika, ami azt jelenti, hogy baromi meleg volt vegig! Antoine-nak, mivel o egy hettel tovabb maradt, mint en, mar elege is volt a hosegbol....persze akkor meg nem tudta, hogy Lansing-ben mi varja. Itt olyan kopaszok a fak, mint Fugeden a csirke, mielott a levesvizbe dobjak.
En nagyon jol ereztem magam az amerikai csaladommal. Erdekes, hogy abszolut csaladtagkent kezelnek, de annyira, hogy nem is kerdezgetnek semmit. Alapveto dolgokat nem tudnak rolam meg a csaladomrol meg Magyarorszagrol, de mintha nem is ez szamitana, csak az, hogy ott vagyok, es egyutt esszuk a chilli-t.
Az eskuvo nagyon szep volt! Az eslo sorban ultem Antoine-nal, Jared-dal (occse), meg Carol szuleivel, nev szerint Grandma Mary es Grandpa Jimmy:) Bealltak eloszor a ferfiak a helyukre elol, Don, a leendo ferj, meg a 4 barat mogotte, akik tamogattak, aztan bejottek a koszoruslanyok, bealltak ok is a helyukre, aztan a fogadott enekesno meg lenyomott egy jo hosszu dalt, hogy csigazza az erdeklodest, mielott meglatjak az osszegyultek a menyasszonyt. Grandma Mary mar nem tudta, hogy hol van a lanya! "Mert nem jon mar?? Mire varnak?" Annyira ideges lett, hogy nem tortenik semmi - a notan kivul -, hogy mondta Antoine-nak, hogy menjen, nezze meg, mi a baj, kulonben o felall es elmegy. Szerencsere az enekesno hamar befejezte, Carol megjelent Grandpa Jimmy oldalan, es innentol minden rendben volt.
A fogadason is rendesen kitettek magukert a szervezok. Naggyon finom kaja volt, eloetelnek cukros-fahejas piritott dio meg kovaszolt garnelarak, hmmmmmm. A tobbit a fantaziatokra bizom:) Aztan meg tanc hajnalig. Na jo, csak olyan 11-ig, mert aztan atmentunk abba a szallodaba, ahol mi is, Carol-ek is, meg az egesz vendegsereg aludt, es ott folytatodott a fiesta. Nem mondanam, hogy hajnali 3-kor valaki kihivta a rendoroket csendhaboritasert, ha nem lenne igaz...
Aztan masnap hatalmasat reggeliztunk Antoine csaladjaval egy etteremben, mikozben Carol meg Don mar a repteren voltak, hogy New York-ba repuljenek a naszutjukra. Vegre visszaerunk a hazba, alig varom, hogy lezuhanyozzak, meg atoltozzek, mert valtoruhat se vittem magammal a szallodaba, erre az elso ember, akit meglatunk, az Don, amint boszen pakolja be a megmaradt italokat a konyhaba. Lekestek a gepet. Es nem is fuznek a csaladot szoros szalak Latin-Amerikahoz, ha 10 perc mulva nem lett volna ott megint mindenki, folytatva az elozo ejjel abbahagyott fiestat. Itt egy par kep.




Carol es Don. Innen mar nincs visszaut.


















Jared es Adrienn. Hat igen. Nekem ilyen sogor jutott.








Es ilyen ferj!!!











Grandpa Jimmy kozepen, Uncle Kayo es Uncle Nacho tarsasagaban.




Szoval jo volt az egesz ugy, ahogy volt.
Na megyek, megnezem a huslevest.

Oktober elsejen irtam:

Most epp fel sem fogom. Probalok kapaszkodokat talalni, tenyeket, amik bizonyossa teszik, hogy nincs tobbe. A zuhanasanak a kepe a fejemben. Zsanett hangja a telefonban. Minden, ami azota tortent. Az emberek reszvete, konnyei, olelesek. Anthony rovid mondatai a telefonban, csaladnak, ismerosoknek. Megis neha elfelejtem. A gondolataim masfele fordulnak, aztan mint egy hatalmas ko, ugy zuhan vissza a fajdalom a szivemre.
Nincsenek szavak, amik kifejezik, hogy mi megy bennem vegbe, es nincsenek szavak, amik vigasztalnak.
Gyasz. Anyira hideg, olyan tavoli fogalom. Mit keres az en gondolataim kozt?
Ma a Marianneknal ebedeltunk, es jol ereztem magam. A fiuk bohockodtak, es a mindennapi dolgokrol beszelgettunk. Zajlott az elet korulottem. Mosolyogtam. Aztan egy pillanat alatt megint osszetort minden, es levego utan kapkodtam a furdoszobaban. Hogy ulhetek az asztalnal es ebedelhetek, hogy elvezhetem az etelt, hogy nevethetek a vicceken, mikor az anyukam halott?

Az anyukam halott.

Olvasom ezt a harom szot ujra es ujra es ujra, es elfog a felelem, hogy talan tenyleg igaz. Hogy ez tenyleg en vagyok, velem tortent ez az elmult 2 nap, es az en eletem valtozott meg orokre. Es meg sok masik embere, akiket szeretek. Mi lesz Zsanival es Tamassal es Mamaekkal es Keriekkel? Kinek az ereje fogja megtartani oket?

En nem vadolom Istent, csak csondben vagyok. Nem talalom a szavakat. Brad azt mondta, o egy percig sem ketelkedne abban, hogy Anya Istennel van. Ismerte Ot, es Isten ismerte Anyat. Anya kereste Ot tiszta szivbol - de nem tehetett a betegsegerol, es neha onmagan kivul kerult. Urra lett rajta a depresszio, a ketsegbeeses, a felelmek, mint egy hatalmas szorny, es nem tudott mit tenni ellenuk.
Ez a konyvreszlet jutott eszembe ma:

"Éppen most értem haza egy tékozló fiú temetésérõl.
Rob-nak mindene megvolt. Zenei tehetség. Elragadó személyiség. Rajongó család. Kapcsolat Istennel. Gyönyörû otthon. Rengeteg barát. Rob-nak ezenkívül kábítószer- és alkoholfüggõsége is volt. Harmincnégy esztendejének utóbbi tizennyolc évét azzal töltötte, hogy fogta, amije volt, a távoli vidék felé fordult, kielégítette a vágyait, aztán bûnbánattal, imákkal és eltökéltséggel visszatért. Újra meg újra kereste a bocsánatot rehabilitációs központokban, fogdákban és anyja szeretõ karjaiban, és küzdött a lelkére vadászó démonokkal. Mexikói ételektõl illatozó, jazz-tõl hangos összejövetelekre jött haza józanon, csak azért, hogy aztán újra függõsége sötétségébe hívasson vissza.
Annyi imát imádkoztak érte! Annyi könny siratott! Annyi szó mondatott és iratott! Tizennyolc év sírás, közbenjárás, kiáltás, könyörgés. Tizennyolc év fájdalom, csalódás és bizalmatlanság. Tizennyolc és találgatás, hogy vajon mikor fejezõdik be a rémálom. Aztán Valentin napon végre hazament ez a tékozló fiú. Egy barátja kanapéján halt meg alvás közben, újabb többnapos ivászat után. Egy dolgot mindenki biztosan tudott a temetésén: noha túl sok napon át élt a távoli vidéken, oda-vissza ingázva az igazság ereje és a drogok csábítása között, Rob vitán felül Isten gyermeke volt, és végül hazatért. Megszabadult a függõségek kötelékeibõl. Az Atya eléje futott, amikor meglátta, és a legszebb ruhákba öltöztette."

Egy hettel kesobb.
Meg mielott elfelejtenem leirni, 2 hete elmentunk Mariannekkal egy tohoz, es vizisieltem! Hat eloszor is a silecek akkorak voltak, mint egy-egy snowboard....kezdoknek. Mar akkor elegge izgultam, mikor probaltam magamracsatolni a gumicipoket, nemhogy mikor a vizbe csobbantam. Aki meg nem probalta, annak keptelen vagyok elmagyarazni, hogy milyen erzes ket oriasi leccel a labadon normal pozicioban lebegni a vizen, mert vagy szetdolnek a lecek, vagy osszeakaszkodnak, vagy a hatamon kinlodok, mint egy bogar, vagy valamelyik nemkivanatos reszem viz ala sullyed - szoval orom volt, mikor elindult a motorcsonak. Elso alkalommal Brad tul lassan ment, ugyhogy nem tudtam rendesen felemelkedni, es nagyon lehorzsolta a kezemrol a bort a kotel. Masodik alkalommal nagyon hatradoltem, ezert a lecek vege a viz ala kerult, es hatraestem, de a harmadik volt a legerdekesebb: kicsusszantam a cipokbol, es elorehasaltam a lecekre. Ezt a combjaimon levo hatalmas zold foltok is tanusithatjak. Komolyan, latom magam, mint egy mesefilmhost, akit par mp-ig a levegoben huz a motorcsonak lecek nelkul, aztan belecsobban a vizbe:)

Tehat. Zsanettel. Elso heten Danny-re vigyaztunk - a szuleit a gyulekezetunkbol ismerem, az anyukaja, Teresa Belize-bol jott, ami Guatemala mellett van. A kisfiut orokbefogadtak, mert az anyukaja (aki mellesleg 17 eves volt, amikor szulte) kokainfuggo volt, ezert elvettek tole a babat. Danny nem tud sem beszelni, sem jarni, nem eszik a szajan keresztul, mert az izleloimboi nagyo erzekenyek, ugyhogy a hasaban van egy kateter, azon keresztul kell kb. 2orankent etetni. Tunderi kisfiu! Folyton mosolyog, ugy tunik sok mindent megert, amit mondunk neki, es szereti az ember kezet szorongatni vagy csipkedni.
Ha az ember leteszi a foldre, elkezd a terden ugralni, mint egy nyuszi; ugyhogy kozlekedni vegulis tud, csak reng a haz tole. 2 szo van, amit tokeletesen ki tud mondani, es akar tularad az oromtol, akar valami baja van, ezeket kiabalja: az egyik Daddy (apa), a masik Bob. Bob a szomszed, akivel nagyon szeretik egymast. Se "anya"-t nem mond, se a tesoja nevet, de Bob-et eloszeretettel hajtogatja! Szoval tenyleg nagyon jol ereztuk magunkat Danny-vel, sokat setaltunk, voltunk biciklizni, neztunk meseket, egyszer meg reggelizni is elmentunk egy etterembe!

Ez jo volt igy, mert kerestunk valamennyi penzt, de estenkent azt csinaltunk, amit akartunk. Setaltunk a belvarosban, fagyiztunk, jatszottunk, beszelgettunk, vasaroltunk, kaveztunk, meg a Marianneknal is voltunk vacsorara (ahol Duna TV-t is neztunk, mert nekik olyan hiper-szuper antennajuk van, hogy az is bejon)! Hetvegen satorozni mentunk egy fiatal hazasparral, Josh-sal es Stefan-nel. A felreertesek elkerulese vegett a ketto kozul Stefan a lany - akinek, hat igen, a nevet a ketajtonyi Harley Davidson-os apukaja valasztotta. Ez nagyon nagy elmeny volt, noha eleg sokat esett az eso. Nekem az egyik kedvenc helyem a Cherry Republic nevu uzlet volt (amit lathattatok a kepeken), ahol minden cseresznyes volt, a salsatol kezdve a lekvarokon keresztul az edessegekig minden, es mindezt meg lehetett kostolni! Egy nagyon jo kis profi taborhelyen voltunk, elore letisztitott es kiegyenesitett resszel, ahova felallitottuk a kb. 8 szemelyes satrunkat. Mondtak az erdeszek, hogy medvektol nemigen kell tartanunk, de minden kajamaradekot alaposan csomagoljunk el, mert a mosomedvek nagyon magabiztosan maszkalnak a satrak korul:) Vasarnap furodtunk a Michigan toban egy titkos eldugott partszakaszon, amit (majdnem) csak Josh ismert. Amugy szerintem azert nem voltak tobben, mert jeghideg volt a viz, raadasul meg a szel is fujt. Azert persze mindannyian belementunk, csak hogy elmondhassuk magunkrol. A Michigan to egyebkent ugy nez ki, mint egy tenger, mert egyaltalan nem latni a masik partjat, annyira nagy!

A masodik heten nekem mar kezdodott az iskola sajnos, ez kicsit utjaba allt az oromunknek...Zsanett bejott velem egy-ket orara, de nem talalta oket tul erdekfeszitonek! Azert estenkent meg jutott idonk billiardozasra, minigolfozasra, orias jegkremszornyetegekre. Es szombaton nekivagtunk Chicago-nak! 3 es fel/4 ora kocsival (eltevedes nelkul), ugyhogy jo koran indultunk. Hat, tenyleg hatalmas varos, teli felhokarcolokkal meg kocsikkal. Hala Istennek gyonyoru nap volt, ragyogo, szel nelkuli. Tulajdonkeppen egesz nap csak a varosban setaltunk. Ebedre vittunk szendvicseket, ugyhogy finom kis pikniket rendeztunk a felhokarcolok arnyekaban. Az egyik kedvenc helyem a Millenium Park volt, ami egy nagy fuves resz femvazzal korbefonva, csordultig emberekkel. Ez az ami hianyzik Lansing-bol, az emberek az utcan. Itt senki nem setal, mindenki kocsit vezet. Nincsenek is jardak. Nem pezseg az elet, nem csacsognak korulotted, nincsenek elo szinfoltok. Budapest persze sokkal gyonyorubb, mint Chicago, sokkal jobb stilusu es hitelesebb!

Vasarnap pedig a bucsu napja volt. Nehez volt, de akkora orommel nezunk vissza mindharman arra a 2 hetre, hogy nem erdemes a dolog szomoru reszere koncentralni! A hazafeluton figyelemeltereles es oromnoveles gyanant beugrottunk egy IKEA-ba(!), amit Detroit-tol nem messze talaltunk. Nem vettunk semmit, de olyan igazi hompolygo europai embertomeggel talalkoztunk odabent, es persze nem hagyhattuk ki a szemermetlenul olcso hotdogot meg kavet!

Ulok a kanapen, a mellettem levo ablakon tokeletes lusta pentek delutani feny szurodik be. Csond van es nyugalom. Nem kell rohanni, nem kell tervezni vagy olvasni vagy keszulodni. A meg zold fakat halkan sustorogtatja a szel - jol erzem magam.

Zsanettel annyira jo volt egyutt lenni! Sokat valtozott, majdnem 16-bol 17 eves lett, miota lattam, es ez rengeteget szamit. Fura ugy kimondani, hogy a 16 eves Zsanettet egyaltalan nem is lattam! Sokat beszelgettunk, majdnem ugyanannyit nevettunk meg hulyeskedtunk, es hat lanyok vagyunk, ugyhogy valamennyit sirtunk is. Semmi nem potolja a szemelyes idotoltest! Olyan jol esett folyamatosan magyarul beszelgetni vele - a szemelyisegem egy felrerakott resze kelt ujra eletre ezalatt a 2 het alatt. Es Antoine is sokat fejlodott, mar jo sok mindent ert es alapszavakbol csomo mindent kifejez. (Ma reggel peldaul ugy ebresztett, hogy 'Boldog nevnapot!', az utanozhatatlan akcentusaval...) Zsanettel sokszor megnevettetett minket, ahogy probalt magyarul resze lenni a beszelgeteseinknek. Mar nem lehet am akarmirol beszelni a fule hallatara, mert neha tobbet megert, mint hinnem:) Legnagyobb oromomre.
Zsan rogton elsirta magat, ahogy a karjaimba omlott a repuloteren, pontosan ugy, mint Janka 3 evvel ezelott. Az uton hazafele meg el sem hittem, hogy ott ul a hatso ulesen, most meg neha meg mindig hatranezek, hogy mondjak neki valamit...
Neha egykorunak ereztem magam vele, neha ugy, mintha az anyukaja lennek. Es talan sose ertettem meg ennyire, hogy milyen a szuloi aggodas. Amikor elmeseli oszinten, hogy mi a helyzet, kitarja elem a szivet, hogy segitsek, adjak tanacsot, mutassam az utat - de sehol nincs garancia ra, hogy ugy is fogja csinalni. Ez nagyon frusztralt az elejen. Mikor az ember elkovet bizonyos hibakat, szeretne megosztani azokkal, akiket szeret, szeretne atadni nekik a bizonyossagot, a bolcsesseget, hogy nem eri meg, van jobb megoldas, van boldogabb ut. De nehez folfogni, hogy annak a masiknak maganak kell ide eljutnia. Lehet velemenyt mondani, lehet tanacsot adni, lehet meggyozni - csak egy valamit nem lehet: megparancsolni. En tudni akartam biztosan, hogy Zsanett megerti amit mondok, belatja hogy igazam van, ezert rogton ugy dont, ahogy en akarom, hogy dontson. Vajon onzosegbol akarjuk biztonsagban tudni a szeretteinket, hogy ne kelljen aggodnunk miattuk? Azert akarjuk, hogy jol dontsenek, hogy nekunk ne fajjon az o fajdalmuk?
Meg kellett ertenem, hogy el kell engednem Zsanettet. Le kell tennem Isten kezebe a problemait, a ketsegeit, a kuzdelmeit, a szivet - nem harcolhatok meg semmit helyette, es o sem juthat tul a kerdesein harcok nelkul. Isten jobban szereti nalam, jobban ismeri nalam, es akkor is vele van, amikor en nem vagyok ott. A felelossegem az, hogy peldat mutassak, hogy kozeli kapcsolatban legyek vele, es hogy terelgessem, amennyire engedi.
Antoine vegig fantasztikusan viselkedett vele/velunk. Mint egy igazi baty. Torodott, a szivet adta, oszinte volt, nem felt megkerdezni a legfontosabb kerdeseket es folhozni a legjelentosebb temakat. Termeszetes volt es szereto - nem is kivanhattam volna jobbat, tenyleg.

Ahh, ki ne hagyjam, hogy mennyire orultem a sok kedves ajandeknak! A Turo Rudi meg mindig utanozhatatlan, a hazi orolt pirospaprikaval Fuged-izu porkoltet keszitettunk, es a torkolypalinka minden egyes alkalommal konnyeket csal Anthony szemebe. Nagyon koszonom a mindenfele Magyarorszag-szeletkeket!

Rengeteg mindent csinaltunk, nem is emlekszem az elejere. Ez van, ha az ember 3 hetet probal egy bejegyzesbe suriteni...Ha naponta irtam volna, minden beszamolo hosszabb lett volna, mint ez lesz. "It is wonderful how much news there is when people write every other day; if they wait for a month, there is nothing that seems worth telling."
Huuu, mennem kell vacsorat kesziteni! Kesobb folytatom az elmenybeszamolot:)

Nekem nehezebben megy az iras, ha meleg van. Ugyhogy most varok az esore. Varok az oszre, az gyonyoru itt. Van egy ut, amin mult heten setaltunk (persze jarda nincs), amit hatalmas, oreg fak olelnek felulrol - Piliscsabara emlekeztet. Az utobbi honapban meg a szelben is azt hallottam, hogy menni kene. Indulni valahova, messzire, meghoditatlan videkekre; Afrikaba vagy Erdelybe vagy Coloradoba, ahol jobban hallom a szivemet, es kevesbe a funyirokat, autokat es visongo gyerekeket. Eltelt egy ev itt Lansingben, es a lelkem egy resze huzna mar mashova, ujabb ismeretlenek fele. Ehezem az uj embereket, az uj kulturakat es az uj kihivasokat. Hianyzik a valtozas. De Isten tudja, hogy mert vagyok pont itt. Ugy ereztem ebben az evben, hogy formal, tanit, felkeszit valami olyanra, ami a kanyar utan var. Nem tudom, mikor fordul az utam, nem tudom, mi lesz vagy hol leszek 5 ev mulva, de most nem is fontos meg. Nem is szeretnem magam bebiztositani egy kenyelmes es elorelathato eletre. Nem fogok mar most a nyugdijra gyujteni. Szoval amig meglesz a penz a foldkoruli utazasomra, addig filmeket nezek. Most peldaul a Tavol Afrikatol-t. Ketfajta film van: az egyik az, amit nem szeretnel megnezni masodszor, ha veletlen megis megtortenik, unod az egeszet, es alig varod, hogy vege legyen minden jelenetnek, mert unalmasan kozhelyes (hm, lehet valami izgalmasan kozhelyes?); a masik az, amit rogton masnap ujra akarsz nezni, es mikor kikapcsolod a tv-t, mar azon jar az agyad, hogy mikor lenne idod egy harmadik alkalomra, es kivel szeretned leginkabb megosztani az elmenyt. Ez a film ilyen nekem. Haromszor neztem meg az utobbi par hetben, es kisert a hangulata. A fak, a naplementek, az afrikai enekek, Karen haza, a helyzetek valosaga. A no gyonyoru benne, mert olyan valodian eros es gyenge egyszerre! Kemeny, harcos, kalandvagyo, tuzes, ugyanakkor kiszolgaltatott es torekeny. Sajatjava akarja tenni a ferfit, akit szeret, de mindketten mashogy kepzelik a szabadsagot.

Mas. Az egyik legkedvesebb amerikai baratnom, Izzie epp most hoz a vilagra egy kisbabat Dallasban. Olyan hihetetlen, hogy egy szamomra atlagos napon valaki mas elete orokre megvaltozik! Es plane, hogy tudom, hogy most tortenik eppen.

Janka mar Illionois-ban, Zsanett csutortok este erkezik.

Hamarosan gazdagodni fog a pénztárcám egy michigani jogosítvánnyal (amiért persze rendesen megdolgoztam)! Tegnap este 7.30-kor találkoztunk Steve-vel egy templom parkolójában, ahol serényen felállította a vizsgaterepet, neon-narancssárga műanyag fejjellefelé tölcsérekkel cifrázva a betont. Fel kellett olvasnia nekem egy szöveget a szabályokról; ahogy közben meg-megállt és aggódva rámpillantott, egyértelmű volt, hogy nem nagyon bízik az angol nyelvtudásomban. Nem bántam, nem világosítottam fel, hogy minden szót tökéletsen értek, de a szívem kezdett nyugodtabban verni. Arra csak képes vagyok, hogy megnyomjam a dudát, ha valami kérdésem van! Vonalnál kellett megállni olyan 60 cm-en belül (ami nem nagyon ment, mikor Anthony-val gyakoroltunk, mert olyan nagyon lapos-áramvonalas a kocsi, hogy a vezetőülésből nem látni, hol ér véget), Y-fordulatot produkálni és párhuzamosan parkolni. Közben Steve egy szót sem szólt, Anthony arcáról is csak az árgus koncentrálást (ha van olyan) tudtam leolvasni...Ezután mindketten behuppantak a kocsiba, és laza 30 perces vezetésre indultunk. Ott már magabiztosabb voltam, bár jó öreg Steve egy szót sem szólt az első 20 percben a "menj egyenesen, aztán fordulj jobbra"-kon kívül. Egy idő után észrevettem viszont, hogy idegesen forgatgatja a hibavéső-cerkáját - szerintem még mindig nem volt biztos benne, hogy minden utasítást pontosan értek, és azt kívánta, bárcsak az ő oldalán is lenne egy fék. Igen, első kérdése aztán valóban az volt, hogy honnan származom. Anthony enyhe spanyolos ákcentusa miatt általaban azt gondolják, hogy ő sem tőzsgyökeres amerikai. Mondjuk ki az??! És rendszerint, mikor megemlíti, hogy Új-Mexikó, az emberek békésen nyugtázzák, hogy "Áhá, Mexikó!"
Lényeg ami a lényeg, hogy épségben visszaértünk a parkolóba. Voltunk kertesházas szomszédságban, többsávos úton, felbontott-sávjaszűkített autópályán, és mikor végre visszakanyarodtam Steve ütött-kopott kocsija mellé, nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy megérkeztünk, és hála Istennek senki nem lopta el a narancssárga gyönyörűségeket a parkolóból! Megálltunk, gratulált, aszonta a parkolásos mutatványok tökéletesen sikerültek, elmondta a hibákat, és amíg töltötte az oklevelemet, izgatottan rámosolyogtam Anthony-ra a visszapillantótükörben, mintegy emlékeztetve rá, hogy jégrémet ígért annak, aki átmegy a vizsgán. Ja kérem, persze hogy sikerül, ha van motiváció!

Sokszor panaszkodunk azon, hogy Lansing milyen unalmas és alig van mit csinálni. Főleg, ha az ember nem dúskál anyagiakban. Ahhoz képest, hogy Michigan fővárosában lakunk, tényleg nem nagy durranás. De legalább még nyár van, bár a mai hűvös reggeli fuvallatban már ott bujkált a hosszú tél igérete. Az egyik legmeglepőbb dolog az volt nekem Amerikában, hogy az ember lépten-nyomon mókusokat lát a földön rohangálni, és őzből is rengeteg van. Alig talalálkozni olyan michigani őslakossal (vagy ahogy itt mondják teljesen idétlenül: Michigander-rel), akinek nem volt még része őzgázolásban....Erről jut eszembe, valószínűleg ezen a héten megyek forgalmi vizsgazni!! A parkolásos mutatványokon kívül egészen magabiztosan vezetek már. De visszatérve a sokszor elhangzó lansingi nem-tudom-hova-menjünk mondatra: ezen a hétvégén jazz fesztivál volt a belvárosban! Nem voltunk ott túl sokáig, mert előtte barátokkal mini-golfoztunk meg vacsiztunk, de attól függetlenül nagyon jó hangulat volt! Még táncoltunk is egy kicsit, Anthony magabiztos mozdulatai kisegítették az én őzgida-félénkségemet. Valahogy így nézhettünk ki. Digitális fényképezőgép híján egy régi képet szúrok ide. Nem sokat változtunk.

Más téren viszont igen. Erről beszélgettünk tegnap este, hogy mennyire más a kapcsolatunk, az egymásról alkotott képünk, az egymáshoz viszonyulásunk, mint azon a gyönyörű coloradoi nyáron, mikor úgy igazán megismerkedtünk. Az emberből furcsa dolgokat vált ki a birtoklás lehetősége, pláne egy másik emberé. Ha nem elég éber uralkodóvá, követelődzővé, féltékennyé, szárazzá, aggódóvá és megkötözötté teheti. Nem mintha személyes tapasztalatból beszélnék:) Tipikus helyzet egy tipikus filmben, mikor fiatal, élettel teli, vad szerelmeseket mutat a kamera, akik egymásba vannak veszve, mit sem törődve az őket körülölelő világgal, majd a következő kockán megfáradt, unott, szenvedélytelen, csalódott párt látunk mély ráncokkal, és a férfi hosszú csend után azt kérdezi szokásos reggelije fölül: - Hova lett az a lány, akit valaha ismertem?

Sok házasságot megmérgez az, hogy a felek nem engedik szabadon egymást. Kontrollálni akarják egymást, tudni akarnak mindent, amit a másik csinál/gondol, mert csak így érzik magukat biztonságban. Egymáshoz tartozunk, ezért úgy viselkedünk, mintha jogunk lenne mindenért felelősségre vonni a másikat. Félreértés ne essék, én hiszem, hogy igenis őszintének kell lennünk egymáshoz és vannak dolgok, amikkel egyértelműen tartozunk a másiknak, ha elköteleztük magunkat felé...de van jogunk ezeket a dolgokat számon kérni? Azt hiszem, nem is az a lényeg, hogy van-e jogunk. Inkább az, hogy hova vezet az ilyenfajta viselkedés.
Az egyik legnehezebb dolog, amit tanulok, az az, hogy a szeretet nem követelhető. A szeretet természetéből fakad, hogy szabadon kell adni. Amit kikényszerítenek, az nem szeretet. Általában nem gonoszságból harapdáljuk a másikat szeretetért, hanem félelemből. Bizalomhiányból. Úgy érezzük, be kell magunkat biztosítani, nehogy a másik véletlenül elfelejtse, hogy szeret minket, és mélyen megbántson egy-egy ösztönös reakcióval. Főleg nőknél látom, hogy elemi erővel féltjük a szívünket.

Pedig így nem lehet (boldogan) élni. Én azt veszem észre magamon, hogy jóval görcsösebb vagyok Antoine-nal, mint az elején. Tele vagyok elvárásokkal, meg akarom neki szabni, hogy hogy szeressen, és így nem engedem, hogy önmaga legyen. Ahhoz, hogy be tudja bizonyítani, hogy tényleg szeret, akkor is, ha nem nyomok pisztolyt a fejéhez, ahhoz át kell élnem a köztes pillanatot. Ki kell nyitnom a markom, hogy meglássam, hogy akkor is a kezembe teszi a legszebb üveggolyót, ha nem kérem rá. Ki kell engednem őt az ajtón ahhoz, hogy önszántából visszajöhessen. Tennem kell ezt többször, nap mint nap.

Mint annyi más esetben, itt is három szint van. Az első, amikor minden szép és jó, minden természetes, ösztönös és egyértelmű. A második az, ahol homokszem kerül a gépbe, elromlik a műszer, oda a természetesség. Csak azért, hogy aztán az ember felküzdhesse magát a harmadik szintre, ahol sok harc és növekedés után már tudatosan és akarattal éli meg a kiindulópont egyszerűségét és szépségét, megértve, hogy mit is jelent ez tulajdonképpen.

Hűűű. Gondolatokat, megjegyzéseket lehet írni alul a Comments-nél.

Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy mennyi arca van egy embernek. (Ez egy ékezetek nélküli mondat volt! És nem is próbáltam...) Mások felé. Különösen egy nőnek. Persze ezt fel lehet tüntetni úgy, hogy "nem kell mindenkinek mindent tudnia", ami igaz is, de ha a másik oldalról közelítem meg, akkor azt mondanám, hogy sokszor takargatjuk azt, akik vagyunk. Nem azért nem mutatjuk az igazi énünket, mert nem akarjuk a másik orrára kötni legbensőbb gondolatainkat, hanem azért, mert félünk. Visszautasítástól. Kinevetéstől. Attól, hogy kevesebbek leszünk valaki szemében. Vagy hogy leromboljuk azt a kedves, harmonikus képet, amit nagy nehezen kialakítottunk magunkról, minden alkalommal azzá válva, akit a másik látni szeretne bennünk. Azokat a részeket adva, amik egyeznek a másik látásmódjával. Azokat a gondolatokat hangsúlyozva, amik olyan semlegesek, hogy még véletlenül sem fognak konfliktushoz vezetni. Pedig ha valaki szeret, akkor annak szeret, amik vagyunk. És ha igazi énünket meglátva nem szeret már annyira, akkor nem is szeretett igazán. Akkor a szeretet nem nekünk szólt, hanem öncélúan, korlátozottan borította be azt, ami neki tetszett.
És mivel rájöttem, hogy én előszeretettel alakulok azoknak a képére, akikkel beszélgetek, így most itt kihívás elé állítom magam, és kísérletet teszek arra, hogy bármit írok, önmagam legyek, függetlenül attól, hogy ki olvassa.
Továbbá nagy öröm lesz, ha életem említésre méltó eseményeit hírül adhatom a nagyvilágnak (ez alatt Magyarországot értem) ezen a csatornán keresztül, és nem kell majd húszszor leírnom, hogy hétfő este Mariannékkal és egy magyar házaspárral vacsoráztunk, 9-ünk közül csak Anthony nem tudott magyarul, és Brad olyan bográcsos marhapörköltet készített, hogy egyből otthon éreztem magam!
So enjoy. Az olvasást mármint.