Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy mennyi arca van egy embernek. (Ez egy ékezetek nélküli mondat volt! És nem is próbáltam...) Mások felé. Különösen egy nőnek. Persze ezt fel lehet tüntetni úgy, hogy "nem kell mindenkinek mindent tudnia", ami igaz is, de ha a másik oldalról közelítem meg, akkor azt mondanám, hogy sokszor takargatjuk azt, akik vagyunk. Nem azért nem mutatjuk az igazi énünket, mert nem akarjuk a másik orrára kötni legbensőbb gondolatainkat, hanem azért, mert félünk. Visszautasítástól. Kinevetéstől. Attól, hogy kevesebbek leszünk valaki szemében. Vagy hogy leromboljuk azt a kedves, harmonikus képet, amit nagy nehezen kialakítottunk magunkról, minden alkalommal azzá válva, akit a másik látni szeretne bennünk. Azokat a részeket adva, amik egyeznek a másik látásmódjával. Azokat a gondolatokat hangsúlyozva, amik olyan semlegesek, hogy még véletlenül sem fognak konfliktushoz vezetni. Pedig ha valaki szeret, akkor annak szeret, amik vagyunk. És ha igazi énünket meglátva nem szeret már annyira, akkor nem is szeretett igazán. Akkor a szeretet nem nekünk szólt, hanem öncélúan, korlátozottan borította be azt, ami neki tetszett.
És mivel rájöttem, hogy én előszeretettel alakulok azoknak a képére, akikkel beszélgetek, így most itt kihívás elé állítom magam, és kísérletet teszek arra, hogy bármit írok, önmagam legyek, függetlenül attól, hogy ki olvassa.
Továbbá nagy öröm lesz, ha életem említésre méltó eseményeit hírül adhatom a nagyvilágnak (ez alatt Magyarországot értem) ezen a csatornán keresztül, és nem kell majd húszszor leírnom, hogy hétfő este Mariannékkal és egy magyar házaspárral vacsoráztunk, 9-ünk közül csak Anthony nem tudott magyarul, és Brad olyan bográcsos marhapörköltet készített, hogy egyből otthon éreztem magam!
So enjoy. Az olvasást mármint.