"Tehat akik azt mondjatok: Ma vagy holnap elmegyunk abba a varosba, es ott toltunk egy esztendot, kereskedunk es nyereseget szerzunk; azt sem tudjatok, mit hoz a holnap! Mert a ti eletetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig latszik, aztan eltunik. Inkabb ezt kellene mondanotok: Ha az Ur akarja, es elunk, ezt vagy azt fogjuk cselekedni." ~ Jakab 4:13-15 ~

Zsanett holnap jon. Ha az Ur ugy akarja. Mult szerdan kellett volna jonnie, de az utolso pillanatban hatalmas fekete X rajzolodott a tervre. Most, egy hettel kesobb megint izgulunk, megint keszulunk, megint remelunk. Ha hiszel az imadsagban, kerlek imadkozz azert, hogy epsegben ideerjen.

Talan ha Zsan mar mult szerdan jott volna, akkor nem teszek szert egy uj baratra a hetvegen. Atikaval penteken talalkoztam a St. Vincent-ben. Junius 20-a a Menekultek Vilagnapja, ugyhogy nagy unneplest rendeztunk a munkahelyemen sok kulonleges kajaval, zenevel, tanccal. Csostul jottek a menekultek, akiket az evek soran a St. Vincent dolgozoi segitettek a letelepedesben. Jo volt latni a rengeteg kulonbozo nepviseletet, borszint, arcot, nyelvet, embertipust. Az elso csalad, akiket megpillantottam es akikkel beszedbe elegyedtem, Atika csaladja volt. Hangsuly a 'ti'-n, hosszu i-vel: A-tiii-ka. Afgan csalad, masfel eve jottek Lansing-be, elotte 5 evet Palesztinaban eltek. Anyuka 7 gyerekkel, plussz egy par a nagyszulokbol. En hideg svedgomba salatat keszitettem az alkalomra, es mivel Atikanak annyira izlett, megigertem neki, hogy leirom majd a receptet. 17 evesen eleteben most eloszor evett gombat:) Pentek este Anthony-val elmentunk a szupermarketbe, ahol Atika dolgozik, hogy hazavigyuk kocsival es ne kelljen a buszra varnia, ami nem tul surun jar. Es persze hogy odaadjam neki a receptet. Nekem eszembe se jutott, hogy bemenjunk hozzajuk negyed 10-kor, de Atika behivott minket, es fel 1-ig maradtunk... Annyira annyira jo volt megismerni oket! Az anyuka afgan lapos kenyereket sutott, mikor megerkeztunk, a gyerekek jatszottak, rohangaltak, hangoskodtak, a nagyobb lanyok segitettek kabob-ot sutni meg salatat kesziteni, mikozben a nap esemenyeit meseltek egymasnak nevetve...olyan ismeros volt az egesz. Amikor a nagypapa lejott az emeletrol, es elkezdett nekunk tort angollal, csillogo szemmel buszkelkedni, hogy szakacs volt, es majd megtanit minket afgan rizst fozni, akkor majdnem elsirtam magam, annyira emlekeztetett Cs. papara. Jo volt latni, hogy hiaba nincs sok butor a hazban, es negyen alszanak matracon a foldon egy pici szobaban, hiaba, hogy nincs penz uj ruhakra meg kocsira meg mobiltelefonra, ebbol a csaladbol boldogsag es szeretet aradt.
Es hiszem, hogy nekunk sem azt kell keresnunk, hogy milyen dolgokat adhatnank nekik. Annyira konnyu ilyesmivel elintezni egy-egy helyzetet. Latunk valakit, aki szegeny vagy aki szenved, es szeretnenk kiemelni ebbol a poziciobol dolgokkal. Penzt konnyu adni. Levetett ruhakat konnyu adni. De ahhoz, hogy idot, baratsagot, kapcsolatot adjunk, ahhoz sok mindent fel kell aldozni. Persze nem azt mondom, hogy a szegenyeknek nincs szukseguk ruhara, etelre, dolgokra - de ezek csak raadasok. Ahogy Jezusnak is csak raadas volt, ha valakit meggyogyitott fizikailag. Ami igazan fontos, az a sziv gyogyulasa.

Ma elkezdodott a gyakorlatom. (Bocsanat, hogy visszaterek az ekezetek nelkuli irashoz, de kb. haromszor tovabb tart kipotyogni a mondanivalomat azokkal a gyonyoru ekezetekkel, egyreszt, mert el van szokva toluk a kezem, masreszt, merthogy ezen a billentyuzeten nem latszik, h melyik gomb melyik magyar betunek felel meg. Az y-rol es z-rol mar ne is beszeljunk. [A zoknikat mar meg se merem nezni!!! - csaladi vicc]) Szoval. A St. Vincent Catholic Charities nevu non-profit szervezetnel fogok dolgozni 135 ora erejeig a nyaron. Ha erdekel, klikkelj a weboldalon a "Services" szocskara, azalatt a "Fostering Housing Stability"-re, azalatt pedig a "Refugee Resettlement"-re, ugyanis en ezen a reszlegen fogok segiteni. A resettlement az valami olyasmit jelent, hogy attelepites, tehat a Lansing-be erkezo menekulteknek segitenek a letelepedesben. Pontosan meg nem tudom, hogy mit fogok csinalni, de azt tudom, hogy a menekulteknek itt tanitanak angolt, alapveto dolgokat ahhoz, hogy egyszeru munkakat el tudjanak vegezni, segitenek nekik olcso lakast talalni, meg munkat, es megszerezni es kitolteni a letelepedeshez szukseges papirokat. A felettesem egy Hoang nevu vietnami pasas lesz - jo fejnek tunik es rugalmasnak, csak kicsit nehezen ertem, amit mond.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi menekultet fogadnak itt Lansing-ben es kornyeken, foleg, hogy ennyire a beka feneke alatt van a gazdasag. Tavaly majdnem 500 menekult erkezett, foleg Kubabol, Irakbol, Myanmarbol, es kulonbozo afrikai orszagokbol. Ha sikerul kideritenem, hogy valaki Kubabol mert pont Lansing-be szeretne koltozni, majd szolok. Lehet, hogy kivancsiak a hora, es ugy gondoljak, hogy ha mar lud, legyen kover.
Nagy ez a szervezet egyebkent, majdnem 200 dolgozoja van, es legalabb ennyi onkentes is dolgozik itt folyamatosan. Orommel lattam, hogy rengeteg kulonbozo nemzet kepvizelteti magat a dolgozok kozott - azsiaitol kezdve afrikain at del-amerikai mosolygos nokig mindenkivel talalkoztam. Hat, sem a magyar, sem a nemet tudasommal nem fogok itt sokra menni, de az angol hatarozottan pozitiv:)

Es ha nem lesznek olyan hatalmas viharok, mint tegnap, meg tegnapelott, akkor biciklivel fogok bejarni, hetente negyszer, 20 orara. Igen, rendesen tornado-keszultsegben volt a kornyek az utobbi 2 este, es ahogy ma vezettem Lansing utcain, es neztem a hazak udvarat (ahova tokeletesen belatni, mert kerites sehol nincs), huledezve allapitottam meg, hogy szinte minden kert tele volt hatalmas torott agakkal. A 3 hazzal arebb lako csaladnal egy akkora lombkorona-darab esett a kocsira, hogy teljesen betorte a szelvedot. Eleg felelmetes viharok voltak. Szombat este baseball-meccsen voltunk, amit 9 korul felfuggesztettek az eso miatt (pedig en a meccs utani tuzijatek miatt mentem!!!), es hazafele a kocsiban akkora vihar kapott el minket, amekkorat meg eletemben nem lattam! Semmit nem lehetett latni az ablakokon keresztul, omlott a viz az egbol, mintha dezsabol ontottek volna, es szinte szuntelenul villamlott es dorgott. Aznap ejjel alig aludtam, mert a dorges olyan kozeli es felelmetes volt, hogy felalomban szakadatlanul attol feltem, hogy belenkcsap a villam. Fejben rovid listat keszitettem hajnali 4 korul, hogy miket kapnek fol milyen sorrendben a lakasbol, ha a tuz miatt menekulni kene. Hogy kicsit tovabb ecseteljem a kozhangulatot, a penztarosno ma reggel a boltban megkerdezte tolem, hogy en azok koze a szerencsesek koze tartozom-e, akiknel van aram, es a St. Vincent-nel a dolgozok fele hianyzott, mert azon voltak, hogy eltakaritsak a romokat a hazuk korul.

Úgy szeretem, amikor az este csak úgy csendesen felkúszik rám - észre sem veszem, lassan körülfon, mint ahogy zöld indák körülölelik a mesebeli kastélyokat. Amikor legutoljára felnéztem, még világos volt kinn, most pedig hüvös feketeség borit mindent. Az asztalnál ülök a szobában, az ablak nyitva az orrom előtt, és a sárga és rózsaszin virágaim vágyakozva hajolnak a sötétség felé.

Ma délután egyfajta honvágy vett erőt rajtam. Marianntól kaptam egy CD-t még régebben, amin a Kossuth rádió "Az én hazám" c. müsorának legszebb vallomásai vannak, és eddig még nem volt időm meghallgatni, se hangulatom igazán, de ma találtam mindkettőt, és megmelengette a szivemet. Néha úgy érzem, hogy nem is ismerem Magyarországot. Jártam sok városában, de az egyetlen, amihez érzelmi kapcsolat füz, az Budapest, és még ott is hajlamos vagyok eltévedni....Persze közel áll a szivemhez Nagyfüged, ahogy csak egy kis falu tele gyerekkori élményekkel, a legfinomabb ételekkel, a legszebb nyár esti éggel állhat, és Gyöngyös főtere, és Piliscsaba hajlongó fákkal szegélyezett utai, de a magyar nacionalizmus soha nem fészkelte be magát a szivembe. Néha-néha a múltban felvettem magamra, mint tavaszi kabátot, lelkesedve, zászlót lengetve, őszintén, de nem vált második bőrömmé. Nyilván, hiszen nem magyar a férjem, nem Magyarországon élek, és nem magyarul kommunikálok nap mint nap. Ez mind nem azt jelenti, hogy nem hiányzik millió dolog, kb. 30 ember, ételek, szokások, helyek, illatok....mert igen. És a nyelv. A nyelv az nagyon. Könyvekből, emberekkel, utcán, újságból, táblákon, villamoson, zenével, evés közben. Folyékonyan, tisztán, torpanások nélkül. (Itt közbeszúrnám, hogy ha van olyan új szleng, amiről lemaradtam, akkor szóljatok. Nem szeretnék tátott szájjal bámulni, ha valami olyasmit hallok, amikor legközelebb hazamegyek, hogy "Hát ez nagyon rács", vagy "nagyon selyem", ami valljuk be, nem lenne meglepő a hatalmas leiró erővel rendelkező "nagyon zsir" kifejezés után.)
Szóval azt mondják, hogy az ember akkor tanulja meg igazán, hogy mit jelent neki a hazája, amikor nincs otthon. Úgy látszik, ez nekem több idöbe fog telni, mint 3 év, mert én még csak most pedzegetem. Legalábbis tudatosan. Ha korábban éltem volna, vagy másfajta családban növök föl, biztos egészen máshogy gondolkoznék. A múltkor megnéztük "A szabadság viharában" c. dokumentumfilmet, ami az '56-os eseményeket mutatja be az akkori vizilabdacsapat tagjain keresztül, és végig kétszeres gyorsasággal dobogott a piros-fehér-zöld szivem. Ha átéltem volna ilyen történelmi pillanatokat, vagy mondjuk éveken keresztül néptáncoltam volna, mint a Klári (akinek a férjét mellesleg Koppánynak hivják, nem Anthony-nak vagy Giovanni-nak), vagy olyan környezetben nőttem volna fel, hogy eszembe se jutott volna elköltözni Magyarországról, akkor.......akkor én nem én lennék. Legalábbis nem ez az én.

De talán Isten direkt intézi úgy, hogy mig az egyik a saját országában, a saját "fajtája" közt találja meg a célját és a teljességet, addig a másikat a másfajták vonzzák. Lehet az, hogy az én körülményeim pont arra voltak jók, hogy a különbözö emberek közötti béke hirnöke legyek? Teréz anya 18 évesen elhagyta Albániát, hogy Irországba, majd Indiába költözzön, pedig biztos vagyok benne, hogy Albániában is lett volna dolog. Kötelességemnek érzem leirni a nyilvánvalót, hogy nem hasonlitom magam Teréz anyához, se Amerikát Calcutta-hoz - nem is tudom, melyik lenne a nagyobb átivelhetetlen szakadék, csak azt mondom, hogy az emberi és isteni szeretet sokfelé vihet minket. Ami fontos, az a motiváció.

Mindeközben igenis kommunikálok magyarul, Veletek, olvasok Radnótit, nézek Üvegtigrist, főzök pörköltet, ragasztok Magyarország-matricát a kocsinkra, tanitom Anthony-t (akit még mindig nem Koppánynak hivnak, és én igy szeretem) magyarul, lelkesen hordom a Budapest táskáimat, informálom az itteni embereket a nemzetünkről, és alig várom, hogy megint hazamenjek.

Közben kint még sötétebb lett, és a virágok az elöbb nagyot szippantottak az éjjeli levegőből. Ideje aludni menni. Remélem ma este magyarul álmodom.