Ezt a levelet Zsanett kapta Anya halala utan. Sokat jelentettek nekem ezek a gondolatok, ezert masolom oket ide - remelem nem banja a level kuldoje.

"Mint mindenkit, engem is nagyon mélyen megrendített Édesanyád, Kati halála.

Biztos sokan sokféle tanácsot, bátorítást mondtak már Neked, nem akarom a sort hosszabbítani, pontosan tudom, hogy akármilyen együtt érzõ tanáccsal sem tudja visszahozni senki az édesanyádat.
Olyan rossz okoskodó barát pedig véletlenül sem szeretnék lenni, mint amilyen barátai Jóbnak voltak.

Amiért mégis le merek írni Neked néhány gondolatot, az az, hogy úgy érzem, mind a két oldalról (az édesanyját elvesztett kislányéról, és a depresszióval küszködõ édesanyáéról) is átéltem valamennyire ezt a helyzetet.

Az édesanyám akkor halt meg, amikor a húgom született, váratlanul, közvetlen a szülés után. Én és az ikertestvérem pici lányok voltunk, négy és fél évesek. Teljesen váratlanul érte a családot ez a tragédia, a nagy öröm helyett gyász jött, és sok olyan változás, amire senki sem számított. Örökösödési ügyek, a kishúgom intézetbe került egy évre, mert édesapámnak dolgoznia kellett, mi hirtelen ovisok lettünk... vége lett a meleg családnak. Aztán édesapám újra megnõsült, és az anyukám nevelt minket és a két új testvérkét egészen addig, amíg meg nem betegedett. Mellrák derült ki nála, negyvenöt évesen, és néhány nappal az ötvenedik születésnapja után õ is elment. A kisöcsém éppen tizennégy éves volt.

Az anyu halálakor nekem már saját családom volt, inkább a kisebb testvéreim miatt fájt nagyon, hogy õ is sokkal idõ elõtt ment el.
De édesanya halála az más.

Még hívõ családban felnõve (édesapám komoly keresztyén, anyu is az volt) sem lehet nyom nélkül kiheverni egy édesanya elvesztését.

Ez, azt hiszem, olyan seb, amit egyedül Jézus tud begyógyítani, és ha élesen nem is fáj mindig, a hiány egy életen át elkíséri az embert.

Drága Zsani, nem hitetlenül írom ezt Neked, és nem is azért, hogy még mélyebbre zuhanj az elkeseredésbe, hanem azért, hogy tudd: a szomorúságot, fájdalmat vállalni lehet, az önmagában nem hitetlenség, amit érzünk.
De lehet hittel várni, és hagyni, hogy mindig egy-egy újabb területet érintsen meg, gyógyítson be, állítson helyre Isten, és pótoljon ki olyan dolgokat, amit az elvesztett szerettünktõl már nem kaphattunk meg.

Nekem még most, tizenkét év után is van, hogy eszembe jut, hogy ezt vagy azt elmesélem az anyunak, vagy harmincnyolc év után is elgondolkozom, milyen büszke lenne az unokájára édesanya, ha látná...

De mindezzel együtt hálás vagyok Istennek mindazért, amit már megérintett, meggyógyított a szívemben, azokért, amik így már csak kedves emlékek, de az Õ segítségével el tudom hordozni azt is, ami még mindig érezhetõen fáj.

És Isten sorra ad mellém olyanokat, akik -ha esetleg csak egy-egy beszélgetés erejéig is- de édesanyaként állnak mellettem.

Fogalmam sincs, Istennél hogy van az, hogy megenged ilyen tragédiákat, hogy MIÉRT engedi meg, csak azt tudom, hogy a gyógyulás is nála van. Mint egykor Péter mondta az Úr Jézusnak: "Uram, kihez mehetnénk?!"
Nekem sincs jobb ötletem.
Kihez is mehetnénk máshoz, még a fájdalmas miértjeinkkel is, mint ahhoz, aki mindent átélt, amit ember átélhet?

Nem tudok választ egy csomó kérdésre az életembõl (pl. miért halt meg két kisbabánk a terhesség alatt, amikor pedig éppen a legodaszántabb idejét éltük az életünknek), de valahogy úgy érzem, Isten valóban a szeretet Istene, olyan édesapa, akinek fáj a gyermekei gyásza, fájdalma, aki velünk sír a Gonosz -ha csak ideiglenes is- gyõzelmén.

Amikor Katiról gondolkodtam, és a miértekkel ostromoltam megint Istent, jöttem rá, hogy Jézus utolsó mondatával a miértjeinket is fölvitte a Keresztre, amikor felkiáltott: én Istenem, én Istenem, MIÉRT hagytál el engem?!
Tudta, hogy az emberiség egyik legégetõbb problémáját teszi le Isten kezébe.


Drága Zsani, merd hát meggyászolni az Édesanyádat, merd megsiratni, kiabáld fel Istennek a miérteket, ne nyomd el, de teljes erõddel kapaszkodj ugyanakkor belé, és ne engedd, hogy téged is megkaparintson az a gonosz erõ, aki õt elrabolta.


És most a másik oldal.

Nem éltem át azt, hogy közeli szerettem önként vetett véget az életének, de tudom, hogy az itt maradottak számára a legkínzóbb az a kérdés, hogy miért nem volt elég neki a mi szeretetünk?
Nem voltunk talán elég jók ahhoz, hogy miattunk a sok egyéb fájdalom ellenére mégiscsak érdemes lett volna maradni? Talán nem szeretett minket eléggé ahhoz, vagy mi nem szerettük eléggé õt, hogy a szeretetünk visszatartsa ?

Drága Zsani, mély meggyõzõdésem az, hogy édesanyád szeretete és a betegsége két teljesen egymástól független dolog, még akkor is, ha a következmények nem ezt mutatják.

Nem tudok sokat a depresszióról, errõl a gyalázatosan aljas valamirõl, de annyit igen, hogy elmondhassam, egyszerre betegség, megkötözöttség és a Gonosz összevont és tudatos támadása az élet ellen, valami olyan gyötrelem, amit nem tud elképzelni az, aki még nem volt benne.

Én tizenhat éves korom óta küzdök ezzel a betegséggel, úgy, hogy tizenöt évig fogalmam sem volt arról, hogy mi bajom van. Csak azt tudtam, hogy idõnként olyan iszonyú szorongás és félelem jött rám, hogy se enni, se aludni, se akármit csinálni sem volt erõm. Csak voltam, és rettegtem.
Hogy mitõl azt nem is tudtam, csak úgy mindentõl.

Amikor az egyik legsötétebb ilyen idõszak volt, éppen É. volt kisbaba, és nekem sem kedvem, sem erõm nem volt még megszoptatni sem.

Semmi, de semmi bajom nem volt É-vel, a kisbabával, akit nagyon vártunk, nagyon szerettem, és mégis... volt, hogy a ferjem úgy tette a karomba, hogy szoptassam már meg.

Hogy miért írom le ezt ilyen részletesen?

Mert meg vagyok gyõzõdve, hogy a családtagok szeretete és a szorongás mély kútja két teljesen különálló dolog, nincs köze a két érzésnek egymáshoz, nem olyan mint a tûz, meg a víz, hogy vagy-vagy, kérdés, hogy melyikbõl van több, inkább olyan, mint amikor teljes erejébõl süt a nap, csak éppen a sarkvidéken van az ember, és egyszerûen nem tud megmelegedni.


Mindezek alapján szeretnék most az édesanyád nevében szólni hozzád:

Kicsim, arra kérlek , ne felejtsd el soha, hogy Téged egész szívemmel szerettelek, nem tõled, és nem az édesapádtól, hanem a gyötrelmektõl akartam megszabadulni.


Drága Zsani, ideje van a gyásznak, és a könnyeknek, a bánatnak, de el fog jönni az ideje az örömnek és a táncnak is.
Kapaszkodj most nagyon az Úr Jézus kezébe, és engedd, hogy veled menjen a halál árnyékának völgyébe, és ha majd itt az ideje, a vigalom hegyére is.
És bátran fogj meg minden olyan kezet is , ami emberek felõl nyúl feléd."