Oktober elsejen irtam:

Most epp fel sem fogom. Probalok kapaszkodokat talalni, tenyeket, amik bizonyossa teszik, hogy nincs tobbe. A zuhanasanak a kepe a fejemben. Zsanett hangja a telefonban. Minden, ami azota tortent. Az emberek reszvete, konnyei, olelesek. Anthony rovid mondatai a telefonban, csaladnak, ismerosoknek. Megis neha elfelejtem. A gondolataim masfele fordulnak, aztan mint egy hatalmas ko, ugy zuhan vissza a fajdalom a szivemre.
Nincsenek szavak, amik kifejezik, hogy mi megy bennem vegbe, es nincsenek szavak, amik vigasztalnak.
Gyasz. Anyira hideg, olyan tavoli fogalom. Mit keres az en gondolataim kozt?
Ma a Marianneknal ebedeltunk, es jol ereztem magam. A fiuk bohockodtak, es a mindennapi dolgokrol beszelgettunk. Zajlott az elet korulottem. Mosolyogtam. Aztan egy pillanat alatt megint osszetort minden, es levego utan kapkodtam a furdoszobaban. Hogy ulhetek az asztalnal es ebedelhetek, hogy elvezhetem az etelt, hogy nevethetek a vicceken, mikor az anyukam halott?

Az anyukam halott.

Olvasom ezt a harom szot ujra es ujra es ujra, es elfog a felelem, hogy talan tenyleg igaz. Hogy ez tenyleg en vagyok, velem tortent ez az elmult 2 nap, es az en eletem valtozott meg orokre. Es meg sok masik embere, akiket szeretek. Mi lesz Zsanival es Tamassal es Mamaekkal es Keriekkel? Kinek az ereje fogja megtartani oket?

En nem vadolom Istent, csak csondben vagyok. Nem talalom a szavakat. Brad azt mondta, o egy percig sem ketelkedne abban, hogy Anya Istennel van. Ismerte Ot, es Isten ismerte Anyat. Anya kereste Ot tiszta szivbol - de nem tehetett a betegsegerol, es neha onmagan kivul kerult. Urra lett rajta a depresszio, a ketsegbeeses, a felelmek, mint egy hatalmas szorny, es nem tudott mit tenni ellenuk.
Ez a konyvreszlet jutott eszembe ma:

"Éppen most értem haza egy tékozló fiú temetésérõl.
Rob-nak mindene megvolt. Zenei tehetség. Elragadó személyiség. Rajongó család. Kapcsolat Istennel. Gyönyörû otthon. Rengeteg barát. Rob-nak ezenkívül kábítószer- és alkoholfüggõsége is volt. Harmincnégy esztendejének utóbbi tizennyolc évét azzal töltötte, hogy fogta, amije volt, a távoli vidék felé fordult, kielégítette a vágyait, aztán bûnbánattal, imákkal és eltökéltséggel visszatért. Újra meg újra kereste a bocsánatot rehabilitációs központokban, fogdákban és anyja szeretõ karjaiban, és küzdött a lelkére vadászó démonokkal. Mexikói ételektõl illatozó, jazz-tõl hangos összejövetelekre jött haza józanon, csak azért, hogy aztán újra függõsége sötétségébe hívasson vissza.
Annyi imát imádkoztak érte! Annyi könny siratott! Annyi szó mondatott és iratott! Tizennyolc év sírás, közbenjárás, kiáltás, könyörgés. Tizennyolc év fájdalom, csalódás és bizalmatlanság. Tizennyolc és találgatás, hogy vajon mikor fejezõdik be a rémálom. Aztán Valentin napon végre hazament ez a tékozló fiú. Egy barátja kanapéján halt meg alvás közben, újabb többnapos ivászat után. Egy dolgot mindenki biztosan tudott a temetésén: noha túl sok napon át élt a távoli vidéken, oda-vissza ingázva az igazság ereje és a drogok csábítása között, Rob vitán felül Isten gyermeke volt, és végül hazatért. Megszabadult a függõségek kötelékeibõl. Az Atya eléje futott, amikor meglátta, és a legszebb ruhákba öltöztette."