Nekem nehezebben megy az iras, ha meleg van. Ugyhogy most varok az esore. Varok az oszre, az gyonyoru itt. Van egy ut, amin mult heten setaltunk (persze jarda nincs), amit hatalmas, oreg fak olelnek felulrol - Piliscsabara emlekeztet. Az utobbi honapban meg a szelben is azt hallottam, hogy menni kene. Indulni valahova, messzire, meghoditatlan videkekre; Afrikaba vagy Erdelybe vagy Coloradoba, ahol jobban hallom a szivemet, es kevesbe a funyirokat, autokat es visongo gyerekeket. Eltelt egy ev itt Lansingben, es a lelkem egy resze huzna mar mashova, ujabb ismeretlenek fele. Ehezem az uj embereket, az uj kulturakat es az uj kihivasokat. Hianyzik a valtozas. De Isten tudja, hogy mert vagyok pont itt. Ugy ereztem ebben az evben, hogy formal, tanit, felkeszit valami olyanra, ami a kanyar utan var. Nem tudom, mikor fordul az utam, nem tudom, mi lesz vagy hol leszek 5 ev mulva, de most nem is fontos meg. Nem is szeretnem magam bebiztositani egy kenyelmes es elorelathato eletre. Nem fogok mar most a nyugdijra gyujteni. Szoval amig meglesz a penz a foldkoruli utazasomra, addig filmeket nezek. Most peldaul a Tavol Afrikatol-t. Ketfajta film van: az egyik az, amit nem szeretnel megnezni masodszor, ha veletlen megis megtortenik, unod az egeszet, es alig varod, hogy vege legyen minden jelenetnek, mert unalmasan kozhelyes (hm, lehet valami izgalmasan kozhelyes?); a masik az, amit rogton masnap ujra akarsz nezni, es mikor kikapcsolod a tv-t, mar azon jar az agyad, hogy mikor lenne idod egy harmadik alkalomra, es kivel szeretned leginkabb megosztani az elmenyt. Ez a film ilyen nekem. Haromszor neztem meg az utobbi par hetben, es kisert a hangulata. A fak, a naplementek, az afrikai enekek, Karen haza, a helyzetek valosaga. A no gyonyoru benne, mert olyan valodian eros es gyenge egyszerre! Kemeny, harcos, kalandvagyo, tuzes, ugyanakkor kiszolgaltatott es torekeny. Sajatjava akarja tenni a ferfit, akit szeret, de mindketten mashogy kepzelik a szabadsagot.

Mas. Az egyik legkedvesebb amerikai baratnom, Izzie epp most hoz a vilagra egy kisbabat Dallasban. Olyan hihetetlen, hogy egy szamomra atlagos napon valaki mas elete orokre megvaltozik! Es plane, hogy tudom, hogy most tortenik eppen.

Janka mar Illionois-ban, Zsanett csutortok este erkezik.

Hamarosan gazdagodni fog a pénztárcám egy michigani jogosítvánnyal (amiért persze rendesen megdolgoztam)! Tegnap este 7.30-kor találkoztunk Steve-vel egy templom parkolójában, ahol serényen felállította a vizsgaterepet, neon-narancssárga műanyag fejjellefelé tölcsérekkel cifrázva a betont. Fel kellett olvasnia nekem egy szöveget a szabályokról; ahogy közben meg-megállt és aggódva rámpillantott, egyértelmű volt, hogy nem nagyon bízik az angol nyelvtudásomban. Nem bántam, nem világosítottam fel, hogy minden szót tökéletsen értek, de a szívem kezdett nyugodtabban verni. Arra csak képes vagyok, hogy megnyomjam a dudát, ha valami kérdésem van! Vonalnál kellett megállni olyan 60 cm-en belül (ami nem nagyon ment, mikor Anthony-val gyakoroltunk, mert olyan nagyon lapos-áramvonalas a kocsi, hogy a vezetőülésből nem látni, hol ér véget), Y-fordulatot produkálni és párhuzamosan parkolni. Közben Steve egy szót sem szólt, Anthony arcáról is csak az árgus koncentrálást (ha van olyan) tudtam leolvasni...Ezután mindketten behuppantak a kocsiba, és laza 30 perces vezetésre indultunk. Ott már magabiztosabb voltam, bár jó öreg Steve egy szót sem szólt az első 20 percben a "menj egyenesen, aztán fordulj jobbra"-kon kívül. Egy idő után észrevettem viszont, hogy idegesen forgatgatja a hibavéső-cerkáját - szerintem még mindig nem volt biztos benne, hogy minden utasítást pontosan értek, és azt kívánta, bárcsak az ő oldalán is lenne egy fék. Igen, első kérdése aztán valóban az volt, hogy honnan származom. Anthony enyhe spanyolos ákcentusa miatt általaban azt gondolják, hogy ő sem tőzsgyökeres amerikai. Mondjuk ki az??! És rendszerint, mikor megemlíti, hogy Új-Mexikó, az emberek békésen nyugtázzák, hogy "Áhá, Mexikó!"
Lényeg ami a lényeg, hogy épségben visszaértünk a parkolóba. Voltunk kertesházas szomszédságban, többsávos úton, felbontott-sávjaszűkített autópályán, és mikor végre visszakanyarodtam Steve ütött-kopott kocsija mellé, nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy megérkeztünk, és hála Istennek senki nem lopta el a narancssárga gyönyörűségeket a parkolóból! Megálltunk, gratulált, aszonta a parkolásos mutatványok tökéletesen sikerültek, elmondta a hibákat, és amíg töltötte az oklevelemet, izgatottan rámosolyogtam Anthony-ra a visszapillantótükörben, mintegy emlékeztetve rá, hogy jégrémet ígért annak, aki átmegy a vizsgán. Ja kérem, persze hogy sikerül, ha van motiváció!

Sokszor panaszkodunk azon, hogy Lansing milyen unalmas és alig van mit csinálni. Főleg, ha az ember nem dúskál anyagiakban. Ahhoz képest, hogy Michigan fővárosában lakunk, tényleg nem nagy durranás. De legalább még nyár van, bár a mai hűvös reggeli fuvallatban már ott bujkált a hosszú tél igérete. Az egyik legmeglepőbb dolog az volt nekem Amerikában, hogy az ember lépten-nyomon mókusokat lát a földön rohangálni, és őzből is rengeteg van. Alig talalálkozni olyan michigani őslakossal (vagy ahogy itt mondják teljesen idétlenül: Michigander-rel), akinek nem volt még része őzgázolásban....Erről jut eszembe, valószínűleg ezen a héten megyek forgalmi vizsgazni!! A parkolásos mutatványokon kívül egészen magabiztosan vezetek már. De visszatérve a sokszor elhangzó lansingi nem-tudom-hova-menjünk mondatra: ezen a hétvégén jazz fesztivál volt a belvárosban! Nem voltunk ott túl sokáig, mert előtte barátokkal mini-golfoztunk meg vacsiztunk, de attól függetlenül nagyon jó hangulat volt! Még táncoltunk is egy kicsit, Anthony magabiztos mozdulatai kisegítették az én őzgida-félénkségemet. Valahogy így nézhettünk ki. Digitális fényképezőgép híján egy régi képet szúrok ide. Nem sokat változtunk.

Más téren viszont igen. Erről beszélgettünk tegnap este, hogy mennyire más a kapcsolatunk, az egymásról alkotott képünk, az egymáshoz viszonyulásunk, mint azon a gyönyörű coloradoi nyáron, mikor úgy igazán megismerkedtünk. Az emberből furcsa dolgokat vált ki a birtoklás lehetősége, pláne egy másik emberé. Ha nem elég éber uralkodóvá, követelődzővé, féltékennyé, szárazzá, aggódóvá és megkötözötté teheti. Nem mintha személyes tapasztalatból beszélnék:) Tipikus helyzet egy tipikus filmben, mikor fiatal, élettel teli, vad szerelmeseket mutat a kamera, akik egymásba vannak veszve, mit sem törődve az őket körülölelő világgal, majd a következő kockán megfáradt, unott, szenvedélytelen, csalódott párt látunk mély ráncokkal, és a férfi hosszú csend után azt kérdezi szokásos reggelije fölül: - Hova lett az a lány, akit valaha ismertem?

Sok házasságot megmérgez az, hogy a felek nem engedik szabadon egymást. Kontrollálni akarják egymást, tudni akarnak mindent, amit a másik csinál/gondol, mert csak így érzik magukat biztonságban. Egymáshoz tartozunk, ezért úgy viselkedünk, mintha jogunk lenne mindenért felelősségre vonni a másikat. Félreértés ne essék, én hiszem, hogy igenis őszintének kell lennünk egymáshoz és vannak dolgok, amikkel egyértelműen tartozunk a másiknak, ha elköteleztük magunkat felé...de van jogunk ezeket a dolgokat számon kérni? Azt hiszem, nem is az a lényeg, hogy van-e jogunk. Inkább az, hogy hova vezet az ilyenfajta viselkedés.
Az egyik legnehezebb dolog, amit tanulok, az az, hogy a szeretet nem követelhető. A szeretet természetéből fakad, hogy szabadon kell adni. Amit kikényszerítenek, az nem szeretet. Általában nem gonoszságból harapdáljuk a másikat szeretetért, hanem félelemből. Bizalomhiányból. Úgy érezzük, be kell magunkat biztosítani, nehogy a másik véletlenül elfelejtse, hogy szeret minket, és mélyen megbántson egy-egy ösztönös reakcióval. Főleg nőknél látom, hogy elemi erővel féltjük a szívünket.

Pedig így nem lehet (boldogan) élni. Én azt veszem észre magamon, hogy jóval görcsösebb vagyok Antoine-nal, mint az elején. Tele vagyok elvárásokkal, meg akarom neki szabni, hogy hogy szeressen, és így nem engedem, hogy önmaga legyen. Ahhoz, hogy be tudja bizonyítani, hogy tényleg szeret, akkor is, ha nem nyomok pisztolyt a fejéhez, ahhoz át kell élnem a köztes pillanatot. Ki kell nyitnom a markom, hogy meglássam, hogy akkor is a kezembe teszi a legszebb üveggolyót, ha nem kérem rá. Ki kell engednem őt az ajtón ahhoz, hogy önszántából visszajöhessen. Tennem kell ezt többször, nap mint nap.

Mint annyi más esetben, itt is három szint van. Az első, amikor minden szép és jó, minden természetes, ösztönös és egyértelmű. A második az, ahol homokszem kerül a gépbe, elromlik a műszer, oda a természetesség. Csak azért, hogy aztán az ember felküzdhesse magát a harmadik szintre, ahol sok harc és növekedés után már tudatosan és akarattal éli meg a kiindulópont egyszerűségét és szépségét, megértve, hogy mit is jelent ez tulajdonképpen.

Hűűű. Gondolatokat, megjegyzéseket lehet írni alul a Comments-nél.

Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy mennyi arca van egy embernek. (Ez egy ékezetek nélküli mondat volt! És nem is próbáltam...) Mások felé. Különösen egy nőnek. Persze ezt fel lehet tüntetni úgy, hogy "nem kell mindenkinek mindent tudnia", ami igaz is, de ha a másik oldalról közelítem meg, akkor azt mondanám, hogy sokszor takargatjuk azt, akik vagyunk. Nem azért nem mutatjuk az igazi énünket, mert nem akarjuk a másik orrára kötni legbensőbb gondolatainkat, hanem azért, mert félünk. Visszautasítástól. Kinevetéstől. Attól, hogy kevesebbek leszünk valaki szemében. Vagy hogy leromboljuk azt a kedves, harmonikus képet, amit nagy nehezen kialakítottunk magunkról, minden alkalommal azzá válva, akit a másik látni szeretne bennünk. Azokat a részeket adva, amik egyeznek a másik látásmódjával. Azokat a gondolatokat hangsúlyozva, amik olyan semlegesek, hogy még véletlenül sem fognak konfliktushoz vezetni. Pedig ha valaki szeret, akkor annak szeret, amik vagyunk. És ha igazi énünket meglátva nem szeret már annyira, akkor nem is szeretett igazán. Akkor a szeretet nem nekünk szólt, hanem öncélúan, korlátozottan borította be azt, ami neki tetszett.
És mivel rájöttem, hogy én előszeretettel alakulok azoknak a képére, akikkel beszélgetek, így most itt kihívás elé állítom magam, és kísérletet teszek arra, hogy bármit írok, önmagam legyek, függetlenül attól, hogy ki olvassa.
Továbbá nagy öröm lesz, ha életem említésre méltó eseményeit hírül adhatom a nagyvilágnak (ez alatt Magyarországot értem) ezen a csatornán keresztül, és nem kell majd húszszor leírnom, hogy hétfő este Mariannékkal és egy magyar házaspárral vacsoráztunk, 9-ünk közül csak Anthony nem tudott magyarul, és Brad olyan bográcsos marhapörköltet készített, hogy egyből otthon éreztem magam!
So enjoy. Az olvasást mármint.