"Tehat akik azt mondjatok: Ma vagy holnap elmegyunk abba a varosba, es ott toltunk egy esztendot, kereskedunk es nyereseget szerzunk; azt sem tudjatok, mit hoz a holnap! Mert a ti eletetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig latszik, aztan eltunik. Inkabb ezt kellene mondanotok: Ha az Ur akarja, es elunk, ezt vagy azt fogjuk cselekedni." ~ Jakab 4:13-15 ~

Zsanett holnap jon. Ha az Ur ugy akarja. Mult szerdan kellett volna jonnie, de az utolso pillanatban hatalmas fekete X rajzolodott a tervre. Most, egy hettel kesobb megint izgulunk, megint keszulunk, megint remelunk. Ha hiszel az imadsagban, kerlek imadkozz azert, hogy epsegben ideerjen.

Talan ha Zsan mar mult szerdan jott volna, akkor nem teszek szert egy uj baratra a hetvegen. Atikaval penteken talalkoztam a St. Vincent-ben. Junius 20-a a Menekultek Vilagnapja, ugyhogy nagy unneplest rendeztunk a munkahelyemen sok kulonleges kajaval, zenevel, tanccal. Csostul jottek a menekultek, akiket az evek soran a St. Vincent dolgozoi segitettek a letelepedesben. Jo volt latni a rengeteg kulonbozo nepviseletet, borszint, arcot, nyelvet, embertipust. Az elso csalad, akiket megpillantottam es akikkel beszedbe elegyedtem, Atika csaladja volt. Hangsuly a 'ti'-n, hosszu i-vel: A-tiii-ka. Afgan csalad, masfel eve jottek Lansing-be, elotte 5 evet Palesztinaban eltek. Anyuka 7 gyerekkel, plussz egy par a nagyszulokbol. En hideg svedgomba salatat keszitettem az alkalomra, es mivel Atikanak annyira izlett, megigertem neki, hogy leirom majd a receptet. 17 evesen eleteben most eloszor evett gombat:) Pentek este Anthony-val elmentunk a szupermarketbe, ahol Atika dolgozik, hogy hazavigyuk kocsival es ne kelljen a buszra varnia, ami nem tul surun jar. Es persze hogy odaadjam neki a receptet. Nekem eszembe se jutott, hogy bemenjunk hozzajuk negyed 10-kor, de Atika behivott minket, es fel 1-ig maradtunk... Annyira annyira jo volt megismerni oket! Az anyuka afgan lapos kenyereket sutott, mikor megerkeztunk, a gyerekek jatszottak, rohangaltak, hangoskodtak, a nagyobb lanyok segitettek kabob-ot sutni meg salatat kesziteni, mikozben a nap esemenyeit meseltek egymasnak nevetve...olyan ismeros volt az egesz. Amikor a nagypapa lejott az emeletrol, es elkezdett nekunk tort angollal, csillogo szemmel buszkelkedni, hogy szakacs volt, es majd megtanit minket afgan rizst fozni, akkor majdnem elsirtam magam, annyira emlekeztetett Cs. papara. Jo volt latni, hogy hiaba nincs sok butor a hazban, es negyen alszanak matracon a foldon egy pici szobaban, hiaba, hogy nincs penz uj ruhakra meg kocsira meg mobiltelefonra, ebbol a csaladbol boldogsag es szeretet aradt.
Es hiszem, hogy nekunk sem azt kell keresnunk, hogy milyen dolgokat adhatnank nekik. Annyira konnyu ilyesmivel elintezni egy-egy helyzetet. Latunk valakit, aki szegeny vagy aki szenved, es szeretnenk kiemelni ebbol a poziciobol dolgokkal. Penzt konnyu adni. Levetett ruhakat konnyu adni. De ahhoz, hogy idot, baratsagot, kapcsolatot adjunk, ahhoz sok mindent fel kell aldozni. Persze nem azt mondom, hogy a szegenyeknek nincs szukseguk ruhara, etelre, dolgokra - de ezek csak raadasok. Ahogy Jezusnak is csak raadas volt, ha valakit meggyogyitott fizikailag. Ami igazan fontos, az a sziv gyogyulasa.