Úgy szeretem, amikor az este csak úgy csendesen felkúszik rám - észre sem veszem, lassan körülfon, mint ahogy zöld indák körülölelik a mesebeli kastélyokat. Amikor legutoljára felnéztem, még világos volt kinn, most pedig hüvös feketeség borit mindent. Az asztalnál ülök a szobában, az ablak nyitva az orrom előtt, és a sárga és rózsaszin virágaim vágyakozva hajolnak a sötétség felé.

Ma délután egyfajta honvágy vett erőt rajtam. Marianntól kaptam egy CD-t még régebben, amin a Kossuth rádió "Az én hazám" c. müsorának legszebb vallomásai vannak, és eddig még nem volt időm meghallgatni, se hangulatom igazán, de ma találtam mindkettőt, és megmelengette a szivemet. Néha úgy érzem, hogy nem is ismerem Magyarországot. Jártam sok városában, de az egyetlen, amihez érzelmi kapcsolat füz, az Budapest, és még ott is hajlamos vagyok eltévedni....Persze közel áll a szivemhez Nagyfüged, ahogy csak egy kis falu tele gyerekkori élményekkel, a legfinomabb ételekkel, a legszebb nyár esti éggel állhat, és Gyöngyös főtere, és Piliscsaba hajlongó fákkal szegélyezett utai, de a magyar nacionalizmus soha nem fészkelte be magát a szivembe. Néha-néha a múltban felvettem magamra, mint tavaszi kabátot, lelkesedve, zászlót lengetve, őszintén, de nem vált második bőrömmé. Nyilván, hiszen nem magyar a férjem, nem Magyarországon élek, és nem magyarul kommunikálok nap mint nap. Ez mind nem azt jelenti, hogy nem hiányzik millió dolog, kb. 30 ember, ételek, szokások, helyek, illatok....mert igen. És a nyelv. A nyelv az nagyon. Könyvekből, emberekkel, utcán, újságból, táblákon, villamoson, zenével, evés közben. Folyékonyan, tisztán, torpanások nélkül. (Itt közbeszúrnám, hogy ha van olyan új szleng, amiről lemaradtam, akkor szóljatok. Nem szeretnék tátott szájjal bámulni, ha valami olyasmit hallok, amikor legközelebb hazamegyek, hogy "Hát ez nagyon rács", vagy "nagyon selyem", ami valljuk be, nem lenne meglepő a hatalmas leiró erővel rendelkező "nagyon zsir" kifejezés után.)
Szóval azt mondják, hogy az ember akkor tanulja meg igazán, hogy mit jelent neki a hazája, amikor nincs otthon. Úgy látszik, ez nekem több idöbe fog telni, mint 3 év, mert én még csak most pedzegetem. Legalábbis tudatosan. Ha korábban éltem volna, vagy másfajta családban növök föl, biztos egészen máshogy gondolkoznék. A múltkor megnéztük "A szabadság viharában" c. dokumentumfilmet, ami az '56-os eseményeket mutatja be az akkori vizilabdacsapat tagjain keresztül, és végig kétszeres gyorsasággal dobogott a piros-fehér-zöld szivem. Ha átéltem volna ilyen történelmi pillanatokat, vagy mondjuk éveken keresztül néptáncoltam volna, mint a Klári (akinek a férjét mellesleg Koppánynak hivják, nem Anthony-nak vagy Giovanni-nak), vagy olyan környezetben nőttem volna fel, hogy eszembe se jutott volna elköltözni Magyarországról, akkor.......akkor én nem én lennék. Legalábbis nem ez az én.

De talán Isten direkt intézi úgy, hogy mig az egyik a saját országában, a saját "fajtája" közt találja meg a célját és a teljességet, addig a másikat a másfajták vonzzák. Lehet az, hogy az én körülményeim pont arra voltak jók, hogy a különbözö emberek közötti béke hirnöke legyek? Teréz anya 18 évesen elhagyta Albániát, hogy Irországba, majd Indiába költözzön, pedig biztos vagyok benne, hogy Albániában is lett volna dolog. Kötelességemnek érzem leirni a nyilvánvalót, hogy nem hasonlitom magam Teréz anyához, se Amerikát Calcutta-hoz - nem is tudom, melyik lenne a nagyobb átivelhetetlen szakadék, csak azt mondom, hogy az emberi és isteni szeretet sokfelé vihet minket. Ami fontos, az a motiváció.

Mindeközben igenis kommunikálok magyarul, Veletek, olvasok Radnótit, nézek Üvegtigrist, főzök pörköltet, ragasztok Magyarország-matricát a kocsinkra, tanitom Anthony-t (akit még mindig nem Koppánynak hivnak, és én igy szeretem) magyarul, lelkesen hordom a Budapest táskáimat, informálom az itteni embereket a nemzetünkről, és alig várom, hogy megint hazamenjek.

Közben kint még sötétebb lett, és a virágok az elöbb nagyot szippantottak az éjjeli levegőből. Ideje aludni menni. Remélem ma este magyarul álmodom.