Vannak olyan pillanatok, amikor elhiszem, hogy meg tudom valtoztatni a vilagot. Hallok egy tortenetet, latok egy filmet, beszelgetek valakivel, aki ezt teszi - olyankor, csak nehany perc erejeig tele vagyok energiaval, hittel, tettrekeszseggel es nincsenek korlatok korulottem es bennem. Aztan visszacsoppenek a valosagba, kimegyek az utcara, tukorbe nezek, vacsorat fozok, visszater a cinizmusom. Akadalyokat latok minden iranyban.....mert elhiszem, hogy ott vannak.

Azok az emberek, akik egigero hegyeket masznak meg es attorhetetlen falakat ugranak at, a fizikai valosag mogott egy melyebb, igazabb valosagot latnak - ahol a hit nem naivitas, a tisztasag nem csupan fedoreteg, es az almokat nem valtjak fel a hetkoznapok. Az ilyen emberek egy eleten at elik azt a pillanatot, ami nekem csak pillanat es erzes. Ahhoz, hogy masnapig eltartson a filmek, konyvek, tortenetek, beszelgetesek inspiracioja, az elmenynek rezonalnia kell valamivel, ami bennem van. Nem eleg, ha kulso hataskent er, valamit meg kell mozgatnia a szivemben, ami, ha egyszer megerintik, soha tobbe nem fog megallni.

Hiszek Istenben. Hiszek a szeretetben. Hiszek az onzetlensegben.

Az en almom az, hogy az eletem vegen elmondhassam, hogy nem hittem el az akadalyokat. Hogy tobbet tettem meg, mint amire kepes voltam. Kis dolgokat, nap mint nap mint nap.